Százhetven méter átmérő, egy két karként kitáruló, téglából és kerámiából épült félkör, két végén két hetvennégy méteres torony, és az egészet körülölelő hajózható csatorna. A Plaza de España Aníbal González főműve és az andalúziai regionalizmus legnagyobb alkotása, amelyet az 1929-es Ibero-amerikai Kiállításra építettek. Messze ez Sevilla legtöbbet fényképezett helye is, és azon kevesek egyike, amely bármilyen magas elvárást kibír.
Ölelés Amerika felé
A forma nem esztétikai szeszély. Aníbal González gesztusnak tervezte a teret: egy félkörnek, amely nem zárul be önmagába, hanem a Guadalquivir felé nyílik, vagyis afelé a folyó felé, amelyen két évszázadon át indultak és tértek vissza az Amerikába tartó hajók. Az 1929-es Kiállítás megbékélés akart lenni az egykori gyarmatokkal, és ez az épület ennek az eszmének a téglára fordítása.
Az építkezés csaknem tizenöt évig tartott, 1914-től az 1929 májusi megnyitóig. A költségvetés elszállt, González belefáradt a költségek körüli vitákba, és lemondott a Kiállítás vezetéséről, a térbe pedig beleadta a tekintélyét és saját pénzének jó részét. Néhány héttel azután halt meg, hogy látta felavatni, ötvenkét évesen.
A stílus az, amit itt regionalizmusnak hívnak: látszó tégla, trianai csempe, kovácsoltvas és márvány, mudéjar, gótikus és reneszánsz utalásokkal keverve. Nem a múlt utánzása, hanem a XX. század találmánya, amely helyi anyagokat és mesterségeket használ. Annak a képnek, amely a világban Sevilláról él, jó része itt született.
Naboo, Kairó és az árkádok visszhangja
A film sokat és jól használta. Az Arábiai Lawrence című filmben ez volt a kairói brit főhadiszállás, mindenekelőtt pedig a Naboo bolygó királyi palotája a Star Wars II. részében; e jelenet miatt minden évben látogatók ezrei érkeznek ide, akik pontosan azt a pontot keresik, ahonnan forgatták.
Próbáld ki a visszhangot. Az árkádos galéria alatt bizonyos pontokon a boltozat meglepő tisztasággal veri vissza a hangot; az utcazenészek tudják ezt, és mindig ugyanazokra a helyekre állnak. Ez azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek egyetlen útikönyvben sem szerepelnek, és csak akkor fedezed fel őket, ha lassan sétálsz az árkádok alatt.
Ha nyitva van, menj fel a felső galériára, és járd végig fentről a félkört: az egész tér látványa a csatornával, a hidakkal és Vicente Traver középső szökőkútjával sokkal jobb, mint a földről. Az épületekben ma hivatalok működnek, ezért egyes részekre korlátozott a belépés.
Kihagyhatatlan
A folyóra nyíló félkör
Nem zárul be: a Guadalquivir felé nyílik, vagyis Amerika felé. A forma maga az üzenet.
A két 74 méteres torony
Évtizedekig a Giralda után a város legmagasabbjai voltak, a bizottság fele ellenére toldották hozzá őket.
Naboo és Arábiai Lawrence
A Star Wars királyi palotája és a kairói brit főhadiszállás, egyetlen tégla elmozdítása nélkül.
Az árkádok visszhangja
A galéria bizonyos pontjain a boltozat visszaveri a hangot. Az utcazenészek pontosan tudják, hol.
Hogyan illeszkedik a sevillai látogatásodba
A tér a Parque de María Luisa szélén áll, tíz perc gyalog az Antigua Real Fábrica de Tabacostól, és húsz a székesegyháztól a Jardines de Murillón át.
Mielőtt továbbmész, járd végig a tartományok 48 padját – keresd meg a sajátodat, ez a kötelező rituálé –, és menj le a csatornához evezni egy kicsit: a csónakok olcsók, és ez a legjobb módja annak, hogy alulról lásd a félkört.
A legjobb időpont a kora reggel vagy a késő délután utolsó fénye. Nyáron délben a tér árnyék nélküli serpenyő: a tégla elnyeli a hőt, és nincs hová menekülni. Ha júliusban vagy augusztusban mész, indulj korán, és utána folytasd a park felé, ahol van árnyék.
Gyakori kérdések
És mi lett azzal az emberrel, aki megálmodta?
Aníbal González itt hagyta az életét, szinte szó szerint. Évekkel az avatás előtt lemondott az építkezés vezetéséről, mert elege lett a költségek körüli vitákból, és a térbe fektette a hírnevét és saját vagyonának jó részét. 1929-ben halt meg, alig néhány héttel azután, hogy felavatva látta, igen szerény anyagi helyzetben. Az ember, aki Sevillának a legtöbbet fényképezett zugát ajándékozta, szinte tönkrement. Minden fotó, amely ma itt készül, akaratlanul is egy kis tisztelgés előtte.
Miért éppen 1929-ben?
Mert Spanyolország kétszeresen is büszkélkedni akart a világ előtt. Ugyanabban az évben egyszerre két nagy kiállítást rendeztek: ezt, a sevillai Ibero-amerikait, Amerika felé fordulva, és a barcelonai Nemzetközit, Európa felé fordulva. Barcelonában egyébként felépült Mies van der Rohe híres német pavilonja, a modern építészet ikonja. Két város, két vásár, ugyanabban az évben: ez volt az akkori Spanyolország nagy kirakata, amely elszántan akarta, hogy lássák.
