Fák árnyékolta csendes zug tóval és padokkal, a valladolidiak egyik legkedveltebb helye. Ám ezen a téren az a legérdekesebb, ami már nem látszik: itt folyt az Esgueva folyó egyik ága, kőhidakkal és malmokkal, amíg be nem fedték.
Kert egy folyó fölött
Az Esgueva több ágra szakadva szelte át a várost a Pisuerga felé. Kőhidak álltak rajta, és malmok, amelyek az áradásokkor akkora pusztítást okoztak, hogy a város 1563-ban elhatározta az eltávolításukat.
Idővel a medret befedték, és 1933-ban felavatták ezt a kertet azon a helyen, ahol egykor folyó volt. Ugyanez a művelet magyarázza a plaza del Val nevét is, ahol egy másik ág folyt.
Az Esgueva piszka és bűze miatt nagyon rossz hírben állt, olyannyira, hogy a nagy költők is kegyetlenül kicsúfolták. Amikor 1601 és 1606 között itt volt az udvar, Góngora és Quevedo is a városban járt, és Góngorának maró verseket tulajdonítanak, amelyekben ezt a bűzös kis patakot gúnyolja.
Hogy az aranykor két legnagyobb költője rigmusokat szentelt egy városi pataknak, jól mutatja, mennyire elviselhetetlen lehetett.
Rosa Chacel egy padon
A tóban megható szobor áll: egy nagyapa, aki az unokájával és egy papírhajóval játszik. Egyike azoknak a barátságos köztéri szobroknak, amelyek azért működnek, mert valami valóságosat ábrázolnak.
Egy padon pedig bronzból ülve ott van Rosa Chacel, e vidék egyik nagy írónője: a 27-es nemzedék regényírója, aki nagyon közel ide született, és mindenkinél jobban megírta gyerekkora Valladolidját.
A történelem igazságtalanul bánt vele: a polgárháború hosszú brazíliai és argentínai száműzetésbe kényszerítette, és csak idős korában tért vissza Spanyolországba. Az elismerés későn érkezett, 1987-ben a Nemzeti Irodalmi Díjjal. Kilencvenhat évesen halt meg.
Legkedveltebb könyve a „Desde el amanecer” (Hajnaltól fogva), gyerekkori emlékirat ebből a városból. Leülni mellé és elolvasni egy bekezdést valószínűleg a legjobb módja annak, hogy megértsd a XX. század eleji Valladolidot.
Kihagyhatatlan
Egy befedett folyó fölött áll
Itt folyt az Esgueva egyik ága. A kertet 1933-ban avatták fel a meder fölött.
A malmokat 1563-ban eltávolították
Az áradásokkor akkora pusztítást okoztak, hogy a város elhatározta az eltávolításukat.
Góngora kigúnyolta a folyót
Maró verseket tulajdonítanak neki erről a bűzös kis patakról, amikor itt volt az udvar.
Rosa Chacel, bronzban
A 27-es nemzedék regényírója, száműzött, és későn elismert: Nemzeti Díj 1987-ben.
Hogyan illeszkedik a valladolidi látogatásodba
A történelmi belvárosban van, néhány percre a Plaza Mayortól és a belváros templomaitól.
A megálló tizenöt-húsz perc. Szabadon látogatható, és jól működik pihenőként két látogatás között.
A város irodalmi útvonalába illik, a Casa de Cervantesszel és Zorrilla szobrával együtt, amely a róla elnevezett téren áll.
Gyakori kérdések
Ki volt Rosa Chacel?
Hatalmas írónő, akivel a történelem igazságtalanul bánt. A polgárháború hosszú száműzetésbe kényszerítette Brazíliába és Argentínába, és csak idős korában tért vissza Spanyolországba; az elismerés későn jött, 1987-ben a Premio Nacional de las Letras nemzeti irodalmi díjjal. 96 évesen halt meg. Legkedvesebb könyvét, a „Desde el amanecer” (Hajnaltól) címűt a száműzetésben írta, puszta honvágyból. Ezért szeretem, hogy itt pihen, bronzba öntve, abban a városban, amelyre sosem szűnt meg emlékezni.
Mit mondtak arról a rejtett folyóról?
Hogy borzasztóan bűzlött, ha az igazat akarod tudni. Az Esguevának olyan rossz híre volt a mocska és a bűze miatt, hogy még a nagy költők is gúnyt űztek belőle. Amikor itt volt az udvar, Góngora és Quevedo is a városban járt, és Góngorának csípős verseket tulajdonítanak, amelyekben ezt a bűzös patakot csúfolja. Képzeld el: nyelvünk egyik legnagyobb költője rímeket szentel egy szennycsatornának. Ma, befedve és kertté alakítva, az Esgueva végre békében nyugszik.
